A nemzetközi nőnap alkalmából L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója osztja meg velünk érzéseit, gondolatait a társadalom peremén, szegénységben, hátrányos helyzetben élő roma nők, anyák, lányok helyzetéről.
“Egyszer egy szociológus azt mondta, mikor nálunk, az Igazgyöngy Alapítványnál járt, hogy túl feminimek vagyunk. Akkor bosszantott ez a megjegyzése. Ma már tudom, hogy épp ezért boldogulunk könnyebben.
Amikor elkezdtem a szegregátumban a munkát, ott, a cigánysoron, a gyerekekhez mentem. Elém szaladtak, örömmel, hiszen ismertek a suliból. Az árokparton játszottunk, rajzoltunk, zajosan, vidáman. A felnőttek messziről szemléltek csak. Én sem közeledtem, hagytam, hogy figyeljenek minket, mert éreztem, a kapcsolatfelvételnek még nincs itt az ideje.
Aztán eljött az is. Az asszonyok jöttek közelebb először. Érdeklődtek, kérdezgettek. Nem siettettem semmit. Lassan szelídítettük meg egymást. Aki először behívott hozzájuk, szikár, apró, nyolcgyerekes cigányasszony volt. Igyekeztem természetesen viselkedni a számomra elképesztő nyomorban. Ő is így tett, karján a pár hetes kicsivel, minden különösebb cécó nélkül, oda sem figyelve húzta fel a blúzát, és tette a szájába a mellét a sivalkodó gyereknek. Közben beszélgettünk.
És akkor, ott, abban a szobában megértettem: nem lehet kívül maradni. Ha a gyereket tanítom, meg kell értenem, miért olyan, amilyen. És innen nem nagyon lehet más. Innen csak éhes, fáradt, megfázott, agresszív gyerekek jöhetnek az iskolába, oda, ahol az elvárások nem tesznek különbséget gyerek és gyerek között. Az is megerősödött bennem, nemcsak pedagógusként, de anyaként, és emberként is, hogy ezt nem lehet elfogadni. Tenni kell valamit, hogy ne ez menjen tovább, segíteni kell, mert ez így nem jól van. Nem lehetnek ekkora különbségek élethelyzetek, gyereksorsok, jövőképek között.
Ez már régen volt. Azóta már sok dolgot értek. Értem az egyéni felelősségeket, az átörökített nyomorúság béklyóját, a társadalom, és a politikai rendszer felelősségét is. Ma már számtalan beavatkozási ponton próbálunk segíteni, változtatni azon, amire önállóan képtelenek, pótolni azt, amit nem kaptak meg az életük során. Segíteni őket az integráció felé.
A munkában mindig az asszonyok voltak az első partnereim. Ők, akik a legtöbb terhet viszik a cigány családokban, hiszen nekik kell megteremteni a napi ennivalót, nekik kell örökös harcot vívni az élősködőkkel, ők azok, akiknek meg kell birkóznia a gyerekek mosdatásával, és a mosással is. Mert ott, ahol a vizet az utcai kútról kell behozni, megmelegíteni a kályhán, amivel fűtenek, és amin főznek is, és kézzel kimosni, szárítani, és esténként megmosdatni öt-nyolc gyereket, ez nem kis munka.
Mégis ők azok, akik vállalják, hogy megtanulják velem a hímzést, és a maradék idejükben otthon varrnak, hogy eladható termékekkel próbáljanak egy kis pénzhez jutni. Ők azok, akik belekezdenek a kertművelésbe, akik a rendezvényeinken ott vannak, és partnerek mindenben: jönnek főzni-tanulni, vagy éppen írni-olvasni, meg számítógép-használatot, segítenek az élelmiszerosztásban, ruhaválogatásban. Próbálják egyengetni a gyerekeket, a férjeket is, mert ők megértették: együtt kell az integrációért dolgoznunk. Ők lettek az első munkatársaink is a faluban.
Ma is egy asszonyban bízom a legjobban, benne, a sokat szenvedett oláh cigányasszonyban, aki a legtöbbet segíti nekem a közösségben. Akivel átéltem a gyermeke elvesztésének fel nem dolgozhatatlan traumáját. Aki nyolc osztályt végzett, de már érettségin gondolkodik, akinek tiszta mondatai a bizalom fontosságáról mindennél jobban vezetnek mindenkit az integráció felé.
Velük tudok továbblépni is. Olyan kérdésekben, amire nekik kell, hogy hatásuk legyen. A családon belüli erőszak ellen, a háztartási pénz beosztásáért, a tudatos családtervezés kialakításáért. Erősítenünk kell őket, hogy képesek legyenek erre. Tanítanunk nekik is azt, ami hiányzik. Tanítani önszerveződésre, érdekképviseletre.
Szeretném egyszer, ha tudnék nekik annyit segíteni, hogy nőként is megélhessék az életet. Hogy egyszer meg tudjuk csináltatni a fogaikat, mert most majd’ mindegyiküknek hiányos elől. Hogy mindnek rendes ruhája, cipője legyen. Hogy meg tudjam mutatni nekik a világot, amiben olyan dolgok vannak, amit sosem láttak: múzeumok, mozik, színházak, cukrászdák, fodrászat, kozmetika.
De tudom, ez csak álom marad. Ők itt fognak megöregedni és meghalni. A szegregátumokban, a nyomorúságban. Nem fognak nyomot hagyni a világban.
Talán majd egy következő generáció lányainak sikerül. Sikerülnie kell. Muszáj.”
Az Igazgyöngy Alapítvány oktatási és esélyteremtő munkáját a gyermekközpontúság és a humánum jellemzi, céljuk a mélyszegénységben élő gyerekek és családjaik integrációjának támogatása. Képünkön az alapítvány művészeti iskolájában készült alkotás látható. http://igazgyongy-alapitvany.hu/galeria/kooperativ-munkak/
