90 decibel Project: színházi és múzeumi narrátori képzés a Brit Nagykövetségen

Vendég blogger: Kovács Margit, gyógypedagógus

A 90 decibel Project szervezésében 2012. szeptember 10-13. között került megrendezésre egy olyan színházi és múzeumi narrátori képzés, melynek előadója Roz Chalmers, a Nagy-Britanniában már híressé vált VocalEyes vezető oktatója volt. A VocalEyes nevű szervezet célja a színházi előadások, képzőművészeti kiállítások akadálymentesítése, valóban élvezhetővé és élményszerűvé tétele látássérült személyek számára is.

Hazánkban a siketek számára akadálymentesített színházi előadások egyre népszerűbbek és elterjedtek (ennek előzménye 2011-ben egy szintén a 90 decibel Projekt által megrendezett színházi jelnyelvi tolmácsképzés volt). A mostani kurzus kitűzött célja volt, hogy a hazai szakemberek olyan szaktudásra és gyakorlati tapasztalatokra tehessenek szert, ami elősegíti, hogy a látássérültek számára való akadálymentesítési törekvések is egyre jobban utat tudjanak törni hazánkban, hogy a színházi előadásokat ne csak siket, hanem a látássérült nézők számára is élvezhetővé tudjuk tenni.
A színházi és múzeumi narrátori képzés a budapesti Brit Nagykövetség támogatásával jött létre, a tanfolyam helyszínét is a Követség biztosította számunkra.

E bevezető után engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Kovács Margitnak hívnak, gyógypedagógus vagyok és abban a szerencsében volt részem, hogy én is részt vehettem a 2012. szeptember 10-13. közt megrendezett képzésen.

Jelenleg a Vakok Állami Intézetében dolgozom Budapesten, felnőtt látássérült személyek rehabilitációjával foglalkozom. Nagyjából egy éve kezdődött el intézetünkben a filmvetítések akadálymentesítése látássérültek számára. Az első narrált filmvetítésre tavaly októberben, a Fehér Bot Napja alkalmából került sor, akkor a Kóristák című filmhez készítettem narrációt. A vetítésnek rendkívül nagy sikere volt, ennek köszönhető, hogy intézeti rendezvények keretében, azóta is foglalkozom filmek akadálymentesítésével, narrálásával. Azelőtt nem részesültem semmilyen narrátor képzésben, a látássérült személyek segítsége, visszajelzései illetve ezen idő alatt összegyűjtött tapasztalataim segítettek, hogy megpróbáljam a leginkább élményszerű narrációt átadni a filmvetítések során. Nagyon nagy öröm volt számomra, mikor megtudtam, hogy színházi és múzeumi narrátor képzés indul. Úgy éreztem, hogy ezzel a kurzussal megkaphatnám azt a szükséges szakmai háttértudást, ami még jobban elősegítené a további munkám, új távlatokat tudna adni színházi és múzeumi területeken is. A munkahelyem megteremtette számomra a lehetőséget, hogy részt vehessek ezen a képzésen, így kerültem ide.

A képzésen összesen 17-en vettünk részt. Ezen négy nap alatt a „kis” csapatunk nagyon jól összeszokott, úgy érzem hatékonyan tudtunk együttdolgozni és segíteni egymást, rendkívül jó hangulatban, családias légkörben folyt le ez a négy nap. Roz rengeteg szakmai tudást és gyakorlati tapasztalatot osztott meg velünk színházi, múzeumi narrátori élményeiről. Sokat beszélt arról, hogy hogyan lehet élvezhetővé és valóban élményszerűvé tenni egy színdarabot vagy egy táncelőadást, egy kézbe nem vehető múzeumi tárgyat vagy akár egy festményt látássérültek számára. A szakmai előadások, beszélgetések után a gyakorlatban is kipróbálhattuk magunkat minden egyes területen. Színdaraboknál a színpadi leírástól, az egyes karakterek jellemzésétől a cselekmény közbeni narrációig mindent megtapasztalhattunk a gyakorlatban is, az egyik délután alkalmával pedig látogatást tettünk a Szépművészeti Múzeumba, ahol festmények és szobrok látássérültek számára való „láthatóvá tételét” kaptuk feladatul. Külön öröm volt számunkra, hogy munkánkról minden egyes alkalommal azonnali visszajelzést kaphattunk: a négy nap során végig velünk volt Kertész Mónika, aki a színházi akadálymentesítésben tapasztalati szakértőként van jelen itthon, és aki maga is látássérült. Az ő segítsége, úgy érzem, mindig hiteles visszacsatolás volt számunkra.

Meglepő, de határozottan pozitív élmény volt számomra, hogy a képzésen résztvevők közül, milyen sokan jöttek színházi berkekből, és hogy nem csak a pesti, de vidéki színházakban is mennyire erős törekvés indult meg annak irányába, hogy ezen a területen a legjobb szakmai felkészültségre szert téve, igényesen akadálymentesített előadásokat tudjanak szervezni látássérült nézők számára is.

Roz szavai jutnak újra és újra az eszembe, aki többször is elmondta nekünk, hogy ez a képzés még csak a kezdet, innentől a mi feladatunk, hogy a megszerzett szakmai tudást és tapasztalatokat kamatoztatva, egymással együttműködésben itthon is utat törjünk ennek a hazánkban még nem annyira elterjedt, de rendkívül fontos területnek. Roz mondta azt is, hogy bár sokszor kicsi lesz az a réteg, aki számára narrációinkat készítjük, ők mégis megérdemlik, hogy komoly szakmai felkészültségünkkel a legjobb, legmagasabb szintű élményt kapják tőlünk.

Határozottan mondhatom, hogy a képzés nagyon sokat jelentett számomra, úgy érzem, ezen törekvések megindulásával nagyon jó irányba haladunk afelé, hogy a legmagasabb szintű, igényes akadálymentesítéssel a különböző fogyatékossággal élő személyek is megkaphassák azt a színházi vagy egyéb művészeti élményt, ami  minden más ember számára már adott.