A költészet ereje

Megrendítő rendezvény tanúi lehettünk a Brit Nagykövetségen a múlt hét folyamán. Április 4-én egy holokausztról szóló verseskötetet bemutatójára került sor nálunk, mely Gömöri György és Mari szerkesztésében került kiadásra. A kötetben olyan magyar zsidó, nem zsidó és roma származású szerzők művei szerepelnek, akik vagy maguk is személyesen tapasztalták meg a holokausztot vagy más módon érintettek a témában. A szerkesztők és munkatársaik a verseket angol nyelvre fordították, majd “Oly korban éltem én e földön… magyar versek a Holokausztról” címmel kötetben adták őket közre. A könyv angol nyelvű bemutatójára február végén Londonban került sor, itt a nagykövetségen pedig a magyar nyelvű kötet került bemutatásra.

A Brit Nagykövetség épülete több szempontból is alkalomhoz illő helyszíne volt a bemutatónak, hiszen egyrészt a magyarországi születésű Gömöri házaspárt több szál is fűzi az Egyesült Királysághoz, másrészt pedig nagykövetségünk épülete szorosan kepcsolódik Raoul Wallenberg történelmi jelentősségű és tragikus történetéhez. Érdemes rákeresni Wallenberg nevére az interneten – története inspiráló. A holokauszt idején Budapesten végzett munkájának nagy része itt zajlott, az akkor még bankként működő Harmincad utcai épületben. A kivételes svéd diplomatára Magyarország idén Wallenberg-emlékévvel emlékezik.

A könyvbemutatón a kötetből válogatott magyar és angol nyelvű versek hangzottak el, melyek között zongora- és hegedűművek szólaltak meg. A versek írói között olyanok is voltak, akik a holokausztban vesztették életüket.

Az előadás nagyon meghatott. Magyarázat helyett (a Gömöri házaspár engedélyével) álljon itt inkább egy az elhangzott versek közül:

Sumonyi Zoltán: MAUTHAUSEN, 2009

Nem az erődfal, várkapubejárat,
nem az őrtornyok a szögleteken,
nem a mérnöki műve a titkolt halálnak,
nem a nemzetek emlékművei,
ahogy ma bronzban és gránitban állnak
az éppoly mérnöki téglagyepen,
nem a koszorúk, a főhajtás, a kései,
de a kiállítás képei!

Nem a barakkok, nem a húgy-csatorna,
a hodályba zsúfolt priccs-emelet,
nem a pincében az a túl sok zuhanyrózsa,
kemencékben a sodrony ágybetét,
nem a hamuzó kétszintes torka,
a műtőlámpa a csempe felett,
de múzeumában egy-két sárga-szürke kép
kimutatja rejtett lényegét.

Nem a futóárkokba kotort hullák,
a túlélők, a csontváz-örömök,
de ahogy a tábor tisztjeit bemutatják:
párnás derékon revolvertáska,
a petyhüdt arcon önelégült rózsák,
csak a szempár sóvárgása örök –
oly ismerős; tombol, ha alkalom kínálja,
a segéderők orgiája.